Pecsa Music Hall, 2012.09.30.

Az elmúlt években számtalan kisebb-nagyobb rendezvény keretein belül emlékeztek már meg Radics Béla és Bencsik Samu rövid és tragikusan végződő, ám rendkívüli hatású életművéről. Az Égi Zenekar Fesztivál e tekintetben tehát semmiképp sem számít újdonságnak, kuriózumnak azonban annál inkább. Nem csupán azért, mert hasonló méretűre a 2001-es (szintén pecsás) Radics-emlékkoncert óta nem volt példa, vagy mert ezúttal egy harmadik, kevésbé kultikus, de nem kevésbé tehetséges gitáros, a szintén fiatalon elhunyt Barta Tamás is megkapta a neki járó elismerést.

Ha ugyanis hihetünk a fesztivált megálmodó Schuster Lórántnak (márpedig miért ne tennénk), akkor valószínűleg ez volt az utolsó, valóban nagyszabású esemény, mely e három gitárzseni munkássága előtt tisztelgett. Kijelentésének pedig súlya, üzenete van: a hazai rockzene forradalmát intenzíven megélő, és azt jelentős mértékben formáló zenész-generáció lassan kiöregszik, így sokan közülük kénytelenek lesznek búcsút venni a színpadtól. Az ezen az estén fellépők között vannak, akiknek már régen meg kellett volna ezt tenniük, de olyanok is, akik – velük ellentétben – méltósággal, és nem önmaguk paródiáiként szeretnének távozni a zenei életből.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy ne volna szükség a rockzenei hagyományok ápolására. Igenis van, csupán lassan eljön majd az idő, amikor nekünk, fiataloknak kell továbbvinnünk az ettől a generációtól kapott örökséget. Ne szépítsük: ez nem lesz egyszerű! Hiszen számunkra ez a korszak és annak hatásai korántsem élnek annyira elevenen, mint azokban, akik élőben, az újdonság erejétől lenyűgözve tapasztalták meg a Radicsék által véghezvitt zenei forradalmat. Tudunk róla, mert vannak, akik elmondják nekünk, de nem érezzük igazán magunkénak, sem pedig követendőnek/követhetőnek. Nem véletlenül nem látni olyan fiatalokból álló zenekarokat, akik ezen előadók dalaival lépnek fel. Hősök voltak, de nekünk is megvannak a saját hőseink, ahogy az utánunk érkezők sem fogják átérezni, hogy mi teszi különlegessé azokat a zenéket, melyek ma minket őrjítenek meg.

Az idősebb korosztályból azonban még ma is rengetegen vannak, akik számára az ehhez hasonló események többről szólnak, mint egyszerű nosztalgiáról, és ezt egyesek bizony kegyetlenül ki is használják. Hazánk ugyanis bővelkedik egykor szépreményű, és ma is e harminc-negyven évvel ezelőtti, olykor nem is önmaguknak, hanem másoknak köszönhető sikerekben megélhetést kereső olcsó haknistákban, akik még ezt a közösséget is képesek megosztásra kényszeríteni/összezavarni. Vagy a gyors anyagi haszonszerzésnek, vagy egy régi (egyébként az érintetteken kívül a kutyát nem érdeklő) sérelemnek, és az abból származó, máig tartó őszinte utálatnak köszönhetően fordulhatott elő, hogy mindössze egy héttel a fesztivál előtt megrendezésre került egy másik emlékkoncert is, mely bár elsősorban Radics Bélára koncentrált, tematikája és a lebonyolítás módja kísértetiesen hasonlít a Schuster-féle buliéhoz. Engem hihetetlenül nem érdekel, hogy ki szervezett rá kire, vagy éppen ki kivel és miért nem hajlandó együtt színpadra állni (bár minderről nyilvánvalóan megvan a saját elképzelésem és véleményem is), ahogy természetesen mindenkinek jogában áll olyan koncertet szervezni, amilyet akar. Csakhogy egész egyszerűen nem illik ilyet csinálni, és felvilágosult ember az efféle gyerekes eljárás helyett inkább tárgyal, melynek eredményeként vagy közösködik, vagy elegánsan visszalép. Őszintén szólva magasról teszek rá, hogy ebben a szituációban melyik fél a volt a hibás, az azonban biztos, hogy ez így ebben a formában gusztustalan, szánalmas, és mélyen megvetendő, nem mellesleg pedig méltatlan a közönséghez, és főképp méltatlan azokhoz a zenészekhez, akik tiszteletére ezek a rendezvények egyáltalán létrejöttek. No nem mintha az efféle, a magyar rock-szakmára oly nagyon jellemző…gesztus bárkit is meglepetésként ért volna.

Ebből kifolyólag tucatnyi zenészt sorolhatnánk fel, akik valószínűleg valamilyen múltbéli sérelem miatt nem lettek meghívva az Égi Zenekar Fesztiválra, vagy éppen utasították el a szervezők felkérését. Olyan zenészekről van szó, akik számára a megjelenés egyenesen kötelesség lett volna, távolmaradásukra pedig nem létezik elfogadható indok (a nevek nyilvánvalóak, ezért – és persze az esetleges jogi következmények elkerülése végett – nem említeném őket). A sors fintora, hogy ezzel ellentétben akadtak olyanok is (szerencsére csak kevesen), akik megjelentek ugyan, ám nívótlan és trehány előadásukkal nem hogy hozzátenni nem tudtak a produkció értékéhez, hanem sokkal inkább elvettek belőle. Szerencsére azonban láthattunk példát arra is, hogy milyen az, amikor a közös múlt, és az elhunytak iránti tisztelet bizonyul erősebbnek, és az ember képes félrerakni a személyes ellentéteket… még ha csak egy rövid időre is.

Ezek a zenészek felismerték, hogy egy ilyen este elsősorban nem róluk, hanem Radicsról, Bencsikről, Bartáról, és természetesen a többi eltávozott kiválóságról szól. Ennek volt köszönhető, hogy miközben megállás nélkül sorjáztak a magyar rocktörténet nagy klasszikusai, nem lehetett nem érezni azt a színpadról folyamatosan áradó érzést, amit úgy hívnak: tisztelet. Hiszen az előadók fegyelmezetten, mindenféle tolakodástól mentesen tették a dolgukat, úgy, ahogy ezt egy efféle emlékkoncerten illik.

Elsőként a Radics Béla dalait rendkívül autentikusan prezentáló Tűzkerék xT vette birtokba a színpadot, nagyjából háromnegyed órás műsorukban pedig a Kapitány viszonylag kis terjedelmű életművének valamennyi fontosabb darabja helyet kapott. A produkció egyértelműen Anda Bálint gitáros/énekes játékára épült, aki ritkán tapasztalható hitelességgel tudta magáévá tenni az old school blues/rock stílusát és hangzását.

Sokan gondolják azt, hogy az efféle „régimódi” muzsika inkább kisebb klubokba, kocsmákba való, és bár van ebben némi igazság, a Tűzkerék lendületes előadása tökéletesen illett a Pecsa nagyszínpadára. Ám a legnagyobb fegyvertény mégiscsak az, hogy a jó negyven évvel ezelőtt született Megátkozott ember, a Zöld Csillag, a Lángszívű lány, a Csodálatos utazás, a Lazítás és társaik friss energiákkal töltődtek fel. Ennél pedig nincs is jobb módja annak, hogy a mai fül számára felvételen talán már kissé porosnak ható dalok úgy juthassanak el a fiatalabb közönséghez, hogy közben megőrizzenek valamit a hatvanas-hetvenes évek hangulatából. Ugyanez pedig nem csupán a Radics-szerzeményekre igaz, hanem az olyan, egykor általa is játszott alapművekre is, mint Jimi Hendrix Purple Haze-e. Vagyis újfent bebizonyosodott, hogy ha van zenekar, amelyik – átvéve a nagy öregek helyét – a későbbiekben főszerepet vállalhat az efféle múltidéző/hagyományőrző eseményeken, akkor azok kétségtelenül a Tűzkerék...

Forrás: http://www.hardrock.hu/?q=node%2F20759

Geletey Fucken György
Dob, ének

bDob

Anda Bálint
Gitár, ének

anda balint2

Tóth Tamás Béla
Basszus gitár

bTom

Monday the 11th. TuzkerekXT.hu.